10 évvel később - még mindig ugyanaz az akaraterő

Hogyan néztek ki a regenerálódásra szánt edzéseid?

Keményen edzettem egy személyre szabott programmal, amelyet Sergio Heredia olimpiai futó tervezett, és amely heti három edzőtermi edzést tartalmaz. Eleinte nagy kihívást jelentett egy hagyományos edzőteremben edzeni – nem kifejezetten fogyatékkal élőknek fenntartott –. De a sok kitartásnak és a többi tag türelmének köszönhetően megtanultam biztonságosan használni az összes gépet.

Van mind a járókereted, mind a Velopeded. Mikor használod a járókeretet?

Az edzőterembe való eljutáshoz és a benti mozgáshoz a Trionic (négykerekű) járókeretre támaszkodom. Stabilitása és kompakt mérete ideálissá teszi az edzőgépek közötti navigációhoz. Ráadásul sportos kialakítása miatt inkább büszke vagyok, mint zavarban vagyok a járássegítő használata miatt.

A rendszeres edzőterembe járás nemcsak a járásomat javította, hanem a mindennapi életet is megkönnyítette.

Mikor használod a Velopedet a regenerálódás során?

A hét négy fennmaradó napjából hármat igazi futásnak szentelek... nos, „gyors gyaloglásnak”. Ezeken a kirándulásokon teljesen megbízom a Velopedben, és most már nehéz elképzelni, hogy egy sima járókeretet használjak. Az első két 5 km-es versenyemen mindkét első kerekem a földön volt. Bár a kanyarodás nehéz volt, a fő kihívásnak az bizonyult, hogy a városi utcák középen kissé púposak, hogy az esővíz lefolyhasson. Emiatt nagyon nehéz volt egyenes vonalban tartani a Velopedet anélkül, hogy a járdák felé sodródtam volna.

A félmaratonra úgy állítottam be a Velopedet, hogy az egyik első kerék a földön, a másik a levegőben van. A stabilitás fokozása érdekében az első terepkerekeket is használtam. Nagyszerűen ment, de sajnos a tempóm túl lassú volt ehhez a versenyhez, és fel kellett adnom. Barcelona legforgalmasabb utcáin voltunk, amelyeket lezártak a forgalom elől, a rendőrség feladata volt az újranyitásuk, miután a futók elhaladtak mellettük. 6 km után azt mondták, hogy túl lassú a tempóm, és vissza kellett állítaniuk az utakat a normál állapotukba. Bizonyos értelemben kénytelen voltam feladni – folytattam volna, de egyszerűen nem tudtam gyorsabban haladni, így nem volt más választásom, mint félreállni.

Tudom, hogy ebben a szakaszban a legésszerűbb dolog az lenne, ha elfogadnám, hogy soha többé nem leszek képes futni, és feladnám – de nem vagyok hajlandó. Jövőre is folytatom az edzéseket és ugyanazokon a versenyeken fogok indulni, és ha szükséges, az azutáni évben is, amíg újra nem tudok futni.